Az írás eredetileg megjelent: 2012. 05. 14.

A lemúriai közös lelki tudat még magában tükrözte a kozmikus valóságok mibenlétét. Aztán mindez részekre szakadt – de még így is mintegy a szellemcsaládok őseként felfogható kozmikus tudatvalóság létezett. A Lemúrok által létrehozott kozmikus tudatvalóságok tehát sok-sok lényt foglaltak egybe. Téridő még nem létezett, és a sok-sok tudat, mint egy szellemcsalád létezett a maga valóságában. Sok ilyen volt, s békében léteztek, harmóniában egymással is.

Ezek a lélekgubók azonban a kozmosz egészét is magukban foglalták. Nem csak Lemúriára hasonlítottak, hanem a világegyetem kicsinyített másai is voltak. Ott volt bennük a távoli naprendszerek titka és minden ismeret.

Az atlantiszi teremtők megérkezéséig minden ilyen egyszerű volt. Utánuk azonban már sokkal bonyolultabbá váltak a dolgok. Ők ugyanis az ősi lélekgubókat szétszakították, és inkarnációra kényszerítették. Az atlantiszi teremtés kezdetén még téridő nem létezett, de az individuum már egy sajátságos formában megjelent. Lassan, de biztosan ébredt tudatára az emberi lélek. A probléma nem is ez volt, hanem az, hogy az ősi egységtől elszakadva egy agresszív létakarat tudatosodott a lelkekben. Mindazt, amit Lemúriában ismertek és tudtak, egyre inkább csak saját magukra vonatkoztatták – így teremtve meg az alapot egy szubjektív énazonossághoz.

Az atlantiszi teremtés utolsó fázisaiban már létezik a téridő, a lélek már nagyon ki van szakadva az isteni mivoltából – maga a teremtő is kolóniákra szakadva létezik. Már mindenki szubjektum, úgy ahogyan az atlantiszi, az ember, a hüllőszerű lény, vagy a mágikus törzsek varázslói. Itt már honos a félelem. Egyre kevesebben ismerik fel, hogy a különböző zűrzavaros eszmékért, vagy ideológiákért, faji ellentétekért folytatott háborúk tulajdonképpen testvérgyilkosságok. A lények a lények ellen küzdenek, és az ősi kozmikus szeretet helyett az agresszív létakarat, az egyéni érvényesülés jut kardinális szerephez.

Manapság pedig Káin már régen megölte Ábelt. Nincs morál és erkölcs, a szubjektív létezés pillanatvalóságába rejtett ego már régen nem ismeri fel, hogy ott van minden madárban, és az univerzum minden lényében. Mindenki különbözik, pedig valaha egy hatalmas egységben létezett. Százak halnak meg naponta háborúkban, s faji, vallási háborúk sora adja történelmünk gyökerét. Pedig nem kellene mást, csak tiszta Holdtalan éjszakákon felnézni az égre. A galaxis világító és sziporkázó csillagai üzenetet küldenek mindenkinek. Az egység, a szeretet és a szabadság üzenetét. Emlékeztetve és mementójául egy hajdan volt gyönyörű korszaknak, mikor még minden egyben létezett, s valódi értékeket, spirituális tapasztalatot hordozott minden szimbólum az Isteni gondviselés méhében pihenve. Csak reménykedni lehet, hogy mindezt a rég elfeledett valóságot egyszer újra átélhetjük.