Az írás eredetileg megjelent: 2012. 02. 04.

Sokan beszélnek ma tudásról, de csak kevesen értik ennek a fogalomnak a lényegét. Márpedig fontos, hogy megfogalmazzuk mit is jelent valójában. Az emberiség számára mindig kardinális tényező volt az ismeretek birtoklása. Aztán mikor valakik már egy-egy szakterületen belül sok ismeretet birtokoltak, kialakultak a tudományok. A tudomány azonban nem adhat átfogó képet a nagy egészről. A tudomány ma azzal büszkélkedik, hogy mennyi mindent ismerünk. Azt azonban egyre kevesebben veszik észre, hogy mennyi kérdés marad megválaszolatlanul, miután  egy-egy axiómát már megismertünk.

A helyzet az, hogy a túl analitikus diszciplínák, és a makacsul helyüket tartó teóriák világában élve az emberiség nem is ismeri igazán saját világát és az Univerzumot. Az igazi ismeret pedig belsőnkből jönne. Igen ám, de ha valaki csak az Internetet, az új csillagászati felfedezéseket és a számítástechnikát figyeli, akkor kevés ideje marad, melyet saját belső világának szentelhet. Tudás az is, ha valaki mindent képes felfogni az egészséges életmódról és főzni tud – de képes megérteni, hogy ezen túlmenően nem kell mással foglalkoznia. Jelen korban ugyanis – a hiányzó harmadik szem és egyéb misztikus szervek miatt – nem kell a könyveket bújni, vagy tanfolyamok sokaságát elvégezni. Nyilván régebbi korszakokban, a prehisztorikus múltban bizonyos megismerési folyamatok jobban működtek, hiszen spirituális szervek nagyobb hatásfokkal álltak rendelkezésre. Ma mindez már a múlté, és az emberek szeretnék a pótlást túlzott ismeretszerzéssel helyettesíteni, ez azonban nem vezet sehová, hiszen önmagunkat kell megismerni ahhoz, hogy tudjuk, milyen könyvet és tanfolyamot ajánl nekünk a sors. Ehhez azonban belülre kell figyelnünk, nem pedig guruk vagy tanárok útmutatását követve ide-oda szaladgálnunk. Minél több az ismereted, annál jobban elvesztheted önmagad (ez alól a zsenik kivételek). Az átlagember jobb, ha arra figyel, mi az, ami ő valójában. Egy-két adott szakterület és specifikus ismeret magasrendű tudása már elvezet önmagunk teljes látásához. Ezek után pedig képesek leszünk egyre többet érzékelni mindabból, ami a minket körülvevő valóság valójában.

Régi korszakokban sokszor pusztán a hit – itt persze nem a hazug papokra és az inkvizítorokra gondolok – olyan mértékű belső megismerési folyamatokat indított el, melyek révén egy adott személy képes volt óriási magasságokba emelkedni.

Nem azt kell tehát néznünk, hogy mekkora lexikális műveltség kell, hogy énképünk tökéletes legyen, hanem azt, hogy milyen szinten ismerjük fel a belső tudáshoz vezető utat. Lehet ez költészet, szabás-varrás, főzés, asztrológia, vallástörténelem, filozófia, jóga, de akár közönséges elméletek befogadása. A lényeg, hogy ne a sokféleség megismerésének igénye adjon támasztékot a dolgokhoz. Elég egy-két területben úgy elmélyedni, hogy aztán évek alatt a megismerés utakat nyisson belső önvalónkhoz. Ha az a sorsunk, akkor az utak úgyis tudóssá vagy űrutazóvá tesznek bennünket. Ha nem, akkor pedig egy végtelenül nyugodt, egyszerű, mégis torzulás nélküli, önismeretben gazdag emberré válva élhetjük életünket. Egyik esetben sem akarunk majd vetélkedőkre járni, vagy mutogatni magunkat. Annyit teszünk, amennyi kell, s a lényeg, hogy már tudjuk mi a szerepünk a világban. Ez minden korok megvilágosodási folyamatainak az alapja és első lépcsőfoka. Így teremtődik meg a belső egység, amely ma annyira hiányzik az embereknek. A széttagozódás helyett pedig megleljük helyünket a kozmoszban, aztán fokozatosan elindulunk a tökéletesedés felé.