Ez a cikkem az idegen világokból ideinkarnált lényekről szól. Jobb megértés kedvéért azonban kezdjük az atlantisziakkal, hiszen ők voltak eme bolygó teremtői és az itteni élet tulajdonképpeni ősei.

Tulajdonképpen Atlantisz mellett a lemur faj is létezett, s e két ősi csoport egy bizonyos időszakban még nem igazán a fizikai sík létterében tevékenykedett. Aztán mikor a fizikai sík valósága is megjelent, kialakult teljesen a két, egymástól különböző faj és földi megfelelőik is. A lemúriaiak tudtak repülni, és tíz-tizenkét méter magas, óriási lények voltak. Az atlantisziak elkülönültek, nem is értettek egyet a békeszerető lemur fajjal, és mintegy nyolc-tíz méter magasra nőttek, s bár képesek voltak levitálni, mégsem tudtak olyan magasra szállni, mint a lemur lények (asztrálvilágban persze ők is korlátlanul változtathattak helyet, hiszen ebben a korszakban még az asztrál-mentál-fizikai sík közötti átjárás semmilyen nehézséget nem okozott.) A lemur civilizáció aztán eltűnt, és helyét a békétlenséget és az erőszakot mindenféle formában tisztelő atlantiszi faj vette át. Ők kezdtek el az emberekkel foglalkozni, illetve az emberi evolúciót befolyásolni, és genetikai meg asztrális szinten az egész törzsfejlődést átalakítani. Ez nem annyira témánkhoz tartozik, de a Szabadítsuk fel a Földet című könyvben mindezt részletesen leírtam.

Később aztán megjelent egy olyan atlantiszi faj, amelyik már csak hat-nyolc méter magasra nőtt, és sokkal kevesebb képességgel bírt, mint elődei. Voltaképpen lesüllyedt már ez a hierarchia, és haladt az egyre biztosabb végzet felé. Aztán kialakult – ez már a titán-időszak – egy olyan faj, melynek tagjai már csak három-háromfél méter magasra nőttek. Velük együtt éltek a borzalmas titánok, amelyek négy, négy és fél méter magasak voltak, és háborúztak az említett kisebb fajjal. Ez a háború aztán az egész Föld történelmének legsötétebb korszakát váltotta ki, és a titánok pusztulásával, majd Atlantisz eltüntetésével végződött. Ezek után jelent meg egy olyan atlantiszi faj, amely már a mai ember teremtéséért felelős, és csak mintegy 2-2.5 méter magas. Én nibiruiaknak hívnám őket, de mellettük a Földön élnek bizonyos gyíkszerű fajok és más szövetséges fajok, amelyek Atlantisz bukása után átvették az emberiség ellenőrzését. Mindezt azért írtam le, hogy világosabban lássuk az asztrálvilág és a földi fizikai sík hajdanvolt egységét. Az említett különböző fajok tulajdonképpen egy olyan világban léteztek, amelynek a valóságtartománya szinte teljese más volt. Az első óriások, melyek a lemurokkal együtt éltek, gyakorlatilag szinte félönkívületben élték meg a valóságot. Nem is lehet összehasonlítani azt a tudatállapotot, amelyben voltak, a ma élő fizikai ember tudatállapotával, hiszen jelen korban az asztrálvilágba csak igen kevesen képesek kimenni, és még aki hisz ebben a szférában, az sem igazán tudja látni. Később, Lemúria eltűnése után már jóval fejletlenebb volt minden, de az akkori atlantiszi tudatállapotot még mindig nem értenénk meg! Az akkori emberszerű lények, kiket az óriások irányítottak, s evolúciós fejlődésüket ellenőrizték, sem igazán tudna mit kezdeni a mai Homo Sapiens anyagelvű beállítottságával. Egy butának tűnő akkori ember is képes lenne a három sík analógiáit pillanatok alatt felfogni, míg az atlantiszi akár hegyeket is arrébb tudott mozdítani, vagy viharokat, tengerrengéseket előidézni.

A lényeg épp az analógiákon van, hiszen a jelenkor embere – a hiányzó harmadik szem és egyéb érzékszervek miatt – képtelen megközelíteni a láthatatlan szférát. Ezért nem is értik sokan magát a reinkarnációt, illetve a halál utáni dimenziók valóságosságát is kétségbe vonva saját magukat fosztják meg egy kozmikus ismerettől. Bizonyos persze, hogy a jelenkori atlantiszi faj, illetve a gyíkszerűek nagyon erősen befolyásolják az embert, és gátolják a megismerés kialakulásának folyamatait. Ezért történhet, hogy ha valaki például egy tiszta, vagy valamilyen formában magas rendű bolygóról ideinkarnál, az átlagember képtelen mit kezdeni gondolataival, tetteivel és belső világának rezdüléseivel. Sajnos az emberek magukkal sem tudnak igazán kibékülni, de vannak közöttük olyanok, akik paralell rezgésekre reflektálva azért valamelyest képesek mozogni ebben a valóságban. Egy  idegen számára azonban rengeteg csapdát rejt ez a hely. Rezgései szinte teljesen eltérnek a földiekétől, és gyakran étvizedekig nem is talál olyan embereket vagy csoportokat, melyekkel rokonítható frekvenciákon mozogna. Így alakul ki egy sajátos magány, amely gyakran szenvedést hoz a kozmoszból jött lélekre.

A másik probléma az, hogy a fent említett ellenőrző hatalom, mely az emberek sorsra fölötti gyámkodást és a fejlődés irányítását vállalja, nem is képes és nem is akar egyes idegen fajoknak segíteni, illetve itteni karmikus szerepüket megkönnyíteni. Az asztrálvilágban a halál utáni létezés dimenzióiban az Irányítók megcsinálták az idegen világok analógiáit, de a fizikai síkon igen kevés ilyen van! Fizikai világunkban sajnos csak harmadik-negyedik szintig van analógia (a Föld kb. 1-1.5 szint), de az 5-6-7. szintű, fényesebb világok létezésének szinte semmiféle hasonlata nincs jelen. Odaát, az asztrálszférában mindez jelen van, persze tökéletlenebbül, és másolataként ama grandiózus, kozmikus világnak, melyet a Föld talán soha utol nem érhet. Az ittlevő idegennek tehát nagyon nehéz megértetnie magát, mert karmája és sorsa nem teljesen fedi azt, ami ő volt valamikor, egyszer az idegen bolygón. Embertársai, rokonai és barátai sem képesek megismerni azt a valakit, ami ő akkor és ott volt, még akkor sem, ha jelenkori életében konklúziókat vonnak le. Nem is lehet konklúziókat levonni, hiszen ebben a mostani időszakban semmiféle igazi tapasztalást nem engednek az Irányítók a fény világaival kapcsolatban. Azok az idegenek, melyek itt vannak, esetleg 2-3., maximum 4. szintű szférából, nem a fényesebb világokat képviselik. A Földnél jóval fejlettebbek, s mint említettem, fizikai síkon van is némi analógia az életükre nézve, de az igazi és valódi magasan fejlett spirituális dimenzió még mindig ismeretlen marad, ha az ember megismeri őket.

A sors iróniája, hogy akkor, mikor a tíz méter magas lények léteztek, és az asztrál-mentálvilág bejárható volt, nem igazán jöhettek ide magasan fejlett lényiségek – pedig akkor ez ment volna könnyen. Atlantisz nemigazán engedte közel magához a fényt, s Lemúria eltűnése után, mikor végre elkezdte borzalmas játékát az evolúcióval, s az ember asztrális befolyásolásával, már egyáltalán nem rokonszenvezett a tiszta világgal. Az ember és az ő irányítóinak tragédiája, hogy nem tud fölemelkedni egy olyan szintre, melyről belátása nyílna, hogy mit veszített azzal a tiltással, amit egykoron teremtője létrehozott, s mit veszíthet még, ha tovább folytatja ezt a mai, jelenkori életet és a Föld tönkretételét. Nem jön segítség addig a felszabadításhoz, amíg hiszünk a primitív vallásoknak, degenerált politikusoknak, akik ahelyett, hogy megszüntetnék a nyomort Afrikában és más háborús zónákban, onnan bevándorlókat küldenek egy, még létező kultúrára. De ugyanígy a titkos űrutazók, a hamis kozmikus információk és a manipulált élelmiszerek, genetikai beavatkozások szintén végveszélybe sodorhatják a Földet, és nem teszik lehetővé egy fényes hatalom számára, hogy beleavatkozzon ennek a bolygónak a sorsába – más írásomban már említettem, hogy mennyire kevés számú lélek kéri igazán a segítséget. És sajnos hallgatván az Irányítókra, egyszerű rabszolgaként éli az életét. Amíg ez így lesz, a szenvedés végeláthatatlan mennyiségű és variációjú formában sújthatja a füldet, és az ébredést hozni akaró idegenek dolga is nehéz. A munka persze még csak most kezdődik. A kozmikus utazók, akik itt vannak, nem félnek, és ha nyílik rá lehetőségük, mindenképpen színre lépnek, vagy látens segítséget nyújtva embereknek, a fény felé tendálva próbálják irányítani ennek az átkozott bolygónak a sorsát.