A magyarság teljes és totális kiúttalansága abban az egyedülállóan furcsa törekvésben szimbolizálódik, ahogyan a spirituális világ egyik kiválasztott népének tartja magát. Nem akarok nevekkel dobálózni, nem akarok bajt, de eme „filozófia” számos követőjével találkoztam kis hazánkban.

Én hazafinak tartom magam, és tudom, hogy Magyarországon sok nagy tudású gyógyító és táltos él. Rengeteg javasember van – de ettől még nem kell feltétlenül hasraesni, és magunkat az Atya egyedüli képviselőivé avanzsálni a világ népei közül. Mi magyarok lassan elsüllyedünk a káoszban, amit politikusaink okoznak. És bár nem akarok analógiákat találni a spirituális világ és a gazdasági mutatók között, de néhány észrevételt azért muszáj közölnöm. Magyarországra már nem érkezik valódi tőke. Az Unió is csak pénzmosási célokra használja hazánkat. Rengeteg a romos épület szerte az országban, s bár épülnek újak, de az egész ország rendbetételéhez – bármit is állítanak politikusaink – nincs elegendő pénz. Az orvosi és kórházi ellátás talán Ukrajna és Litvánia területén rosszabb (mindkettő leszakadt szovjet szocialista köztársaság, nem ezer éves múlttal). Az öngyilkossági statisztika ijesztő, és csak Litvániában rosszabb!

Ezekre az érvekre persze mindig azt a választ kapom, „persze, hiszen mindenki el akar nyomni minket Európában”. Hát kérem, ez hülyeség, mert azt, aki valóban ki van választva, az elnyomás még nemesebb tettekre ösztökéli, és még magasabb szintre helyezi magát, szereti és tiszteli mások meg saját maga életét! Hazánkban a közöny, az irigy ármánykodás ugyanolyan szinten van, mint az autóból való kikiabálás Pesten. De a Kádár-rendszerben szintén így volt. Az emberek folyton a gyógyszerekről, a pénzről, nomeg arról beszélnek, hogy kinek mennyi vagyona van. Ha ketten vagyunk, óhatatlanul előkerül a téma egy jelen nem lévő harmadikról – rendszerint kritikával illetjük őt.

Az atyai kiválasztottság nem jelent mást, mint alázatot, a másik fél tiszteletét, elfogadását annak, amit a sors ránk mért. Nem hánytorgatjuk fel a múltat s nem akarunk bosszút állni senkin sem, a sérelmeket elengedjük azért, hogy életünk szebb és boldogabb legyen.

Szerintem a magyarságban hatalmas vezetők, spirituális tanítók vannak. De a tömegszellem miatt nem tudnak szóhoz jutni. Az átlag nem lehet kiválasztott, mert ehhez hiányzik a transzcendens erő, a hit, melyet nem lehet képmutatással és hazugságokkal pótolni. Azt lehet látni, hogy bizonyos emberek valóban hatalmas cselekedeteket vihetnének véghez, de lehet, hogy mi magyarok csak irigyeljük és megvetjük őket – talán éppen külsőjük vagy társadalmi rangjuk miatt. Márpedig a Földön élő legnagyobbak, Buddha, Krisztus, Szent Ferenc, és sorolhatnám még, soha nem adtak a külsőre és a pozícióra!

Aki persze írásomat nemzetgyalázásnak tartja, soha nem láthatja át a valóságot, és nem értheti a dolgok egyszerűségét. A kiválasztottság nem népjellegű, hanem egyéni, s mint ilyen, inkább a szubjektum szintjén nyilvánulhat meg. Ha valaki egy bizonyos szinten egy adott szellemi feladatra karmikusan kiválasztatik, egy idő után ezt tudni is képes magáról. Egész habitusa, érzelmei, gondolatvilága ezt sugározzák. Nem csak mondja magáról, mint mi, hanem benne él ebben a kiválasztottságban, s egész lénye ettől szellemül át. Más kérdés, hogy az emberek észreveszik-e vagy sem – de ez az ő szempontjából nem mérvadó. Mindez lényegtelen, hiszen ő egy felsőbb hatalom gyermeke, aki nem tartozik, csak a magasabb világnak, elszámolással, és nem érdeklik a földi valóság kihívásai, csak annyira, amennyire feladatai kivitelezéséhez szükségesek.

Rudolf Steiner kiválasztott volt, s bár a példa gyenge, mert ő nem volt magyar, de úgy gondolom, hogy az ő személyisége jól szimbolizálja a különleges spirituális nívót, és a rengeteg hibát, amit azért elkövetett.Tudjuk, hogy a szemben állt a nácikkal és Hitlerrel, s persze hosszú mágikus háborúkat vívott, mely mindkét felet gyengítette. Steiner gyengéje a szexualitás volt, de személyisége s egész karaktere szinte sugározta a férfi-energiát – így látni lehetett, hogy ez a dolog okozhat nála bukást. Mégsem ítélkezhetünk felette, hiszen amit tett, amit mondott és írt, az lényegileg a földi kozmikus filozófia és a szellemtudomány alapjainak szintjén nagyszerűnek mondható. Én magam nem értek mindenben egyet vele, de fel tudok nézni rá. Nem ítélkezhetünk olyanok fölött, akik valamilyen magasabb, az átlag fölötti szellemi nívó szintjéről érkeztek. Nem szabad és nem lehet embereket, vagy kiválasztottakat, tanítókat pusztán hibáik miatt gyűlölni és becsmérelni. A szexualitás és a hűség nagyon nagy buktató tényező, még komoly szellemi szinteken is. Óriási hiba, ha valakit az alapján ítélünk meg, hogy mennyire képes hűséges lenni, vagy társával esetleg nem őszinte metódusban bánni. A dolgok soha nem teljesen feketék vagy fehérek, s bár én is a végletek híve vagyok, azt elismerem, hogy a középút mindig sokkal logikusabb és érthetőbb.

A Földön jelen lévő idegen kultúra képviselői majdnem mindig sérült személyiséggel vannak megáldva, mert olyan erős a különbség a másik világ és a Föld között, hogy általában gyermekkoruk hányattatottsága miatt problémák lesznek a külvilág felé mutatott arccal. Az itt lévő idegenek nem Buddhák és nem is Krisztusok, de feladatuk legalább annyira szerteágazó, mint az övék volt. Nem lehet és nem is szabad az ő esetükben csak morális értékítélet alapján véleményt mondani, hiszen számukra a földi világ és annak erkölcse nem minden esetben érthető, és nem minden esetben világos. Az ő feladatuk, hogy a rengeteg hibát, amit a rendszer elkövet, és felhalmoz, észrevegyék, majd észrevétessék másokkal is. Mindez persze nagy lelki megterheléssel jár, hiszen az idegenek érzik, hogy az emberekből mindez gyűlöletet vált ki. Nekik meg kell tanulni nem kritikusan és nem bántóan, hanem bölcsen átadni mindazt, amit észlelnek a földi valóságban. Az embereknek pedig tolerálni kellene az ő véleményüket és nem folyamatosan elnyomni, majd pedig, hibáikat pellengérre téve, megalázni őket. Tulajdonképpen mindegy, hogy az idegeneket kiválasztottnak tartom vagy sem, hiszen a lényeg egészen más. Az ő életünk mindenképpen különleges és furcsa, de éppen ezért sokkal sérülékenyebbek és mélyen érzőbbek, mint az átlag. Nem volna szükséges, hogy ugyanazt a bánásmódot kapják, mint az ember, hiszen az ő számukra az emberi világ jónéhány alaptétele szinte teljesen érthetetlen. A világ persze őket is mindenféle elvárás alá sorolja, de ez számukra inkább béklyó, és ez csak a feszültségeiket növeli. A földi morál elfogadása nem mindig megy egy olyan idegen számára, aki hosszú időt más világokban töltött, és csak néhány életet él le a Földön. Úgy érzi, hogy ha mindent elfogad, amit itt morális axiómaként emlegetnek, béklyóba zárja önmagát. Az persze biztos, hogy rengeteg támadásnak vannak kitéve az itt lévő idegenek, és bármikor szembekerülhetnek a földi erkölcs hitvallóival, akik nem átallják tönkretenni életüket, esetleg házasságukat, vagy meggyalázni személyiségüket. Sajnos Magyarországon divat lett a másik ember kritizálása, tönkretétele, és az ármánykodás, amely már nem csak idegeneket vagy kiválasztottakat, hanem becsületes átlagembereket is zavar. Nem azzal kellene foglalkoznunk, hogy milyen szintű kiválasztottság van a magyaroknak megírva a világban, hanem azzal, hogy magasabbra emelkedjünk, és valóban méltóak legyünk egy spirituális nívó eléréséhez. Nem kell aranyérem, nem kell első helyezés, de büszkén és hitünket nem feladva kellene magyarságunkat képviselni. Nem a politikában és a sportban, hanem valóban a szellem szintjén kellene mozognunk. Nem ítélkezni tanítók, vagy csak egyszerű emberek fölött, hanem segíteni, vagy józan tanácsot adni, ha látjuk, hogy bizonyos feladatokkal nem képesek megbírkózni. Emberségről csak az beszélhet, aki szeret, odafigyel, és tud tanácsot adni nálánál alacsonyabbnak, vagy akár nálánál magasabb szellemiségűnek is. Addig egy nemzet nem nő föl, amíg csak vicsorog, és tagjai alig várják, hogy a másik hibázzon, hogy bele tudjanak rúgni. Nem ítélkezni kell, ha valaki elkövet egy morális hibát, esetleg megbánt egy másikat, vagy nem él minden esetben tisztán, hanem józan logikával segíteni neki, hogy a csávából kikerüljön. Senki nem bűntelen, és nem szabad a másik fölött pálcát törni!

Én a könyveimben soha nem tagadtam meg a Holokausztot, mindig egyetértettem azokkal, akik a gonoszságot, az emberirtást elítélték. De amit a nácik csináltak, azt a keresztény világ hithű lovagjai a XI. és XIII. században ugyanúgy megcsinálták a „Szentföldön”. Ki ítélhet itt, és ki fölött? Idióta, magukat kultúrembernek nevezők, vagy befüvezett politikusok mondhatnak rólam bármit csak úgy, és ezáltal el leszek marasztalva?! Milyen világ ez? Mit akarunk mi, magyarok, ha nem tudjuk megkülönböztetni a jót a rossztól, a helyeset a helytelentől? A világ olyan, amilyen, de csak valóban türelemmel és egymás iránti alázattal leszünk képesek javítani önmagunkon, ezzel példát mutatva másoknak is, hogy aztán a világ jobb legyen, mint amilyen.